KOCZÓ JÓZSEF

„Uram! téged tartottunk hajlékunknak …”  

/90. zsoltár/

A Vámosmikolai Református Gyülekezet küzdelmes évtizedeiből

Református templomokban gyakran találkozunk – a közeli perőcsényi szószékkoronáján is olvasható – a következő bibliai idézettel: „E hely nem egyéb, hanem Istennek háza, és ez a mennyeknek kapuja.” (Móz. I. 28:17.) A keresztyének szerint a templom Isten háza, de más értelmezésben az anyaszentegyház maga Isten – Jézus Krisztus, melybe a hívők közössége tartozik. A 90. zsoltár szavaival: hajlék, menedék, oltalom. Létezik, fennáll még akkor is, ha kőből, fából épített istentiszteleti hely nincs. Látni fogjuk, az Ipoly menti Vámosmikola reformátusai is hosszú évtizedeken keresztül templom nélkül gyakorolták hitvallásukat.   

A községben jelenleg a katolikus, református és kisebb számban az evangélikus vallás követői, hívei élnek. A történelmi múltban a zsidó vallás gyakorlói is éltek helységünkben. 

"Nagy haragja vagyon az istennek mirajtunk"

A XVI. században a nehéz, török ellenes küzdelmekkel terhes esztendők, évtizedek az Alsó-Ipoly vidékén is a vallási sokszínűség megjelenésével párosultak. Az 1525. évi rákosi országgyűlés szigorú fenyegetése – máglyára küldést helyezett kilátásba az egyetemes keresztény hitvallás talajáról letérők számára – ellenére Magyarországon elterjedtek a reformáció tanai. Legkorábban Luther tanítása szerzett híveket a királyi udvarban valamint a jórészt német lakosságú szabad királyi és bányavárosokban. Majd Kálvin tanítása is követőkre lelt, de megjelentek a szentháromság-tagadás eszméi is. A XVI. századi hitviták során katolikusok és protestánsok egymást okolták az országra zúduló szerencsétlenségekért. Kölcsönösen úgy vélték, hogy a török veszedelem Isten büntetése, melynek oka az, hogy a magyarok elfordultak a keresztény tanoktól, erkölcstől, végső soron Isten ellen vétkeztek.

Dedinszky Gyula, ny. evangélikus lelkipásztor a nagybörzsönyi evangélikus egyház történetéről készített írásában ezt olvashatjuk a hitújítás környékünkön történt jelentkezéséről: " A Reformáció híre ide is hamar elérkezett, és már 1521-ben hitet tettek a lutheri reformáció mellett.

Börzsöny mezővárosi státusa, a bányászlakosság német származása valószínűsíti az ágostai hitvallású gyülekezet ilyen korai létrejöttét. Nagymaroson az 1540 körüli években az arianizmus hirdetői is megjelentek, s a mezőváros mintegy negyedszázadon keresztül e vallás követője lett. A XVI. század végén Perőcsényben is gyökeret eresztettek a reformáció tanai, helvét hitvallású gyülekezet működött a községben.

A Börzsöny vidékén a XVI-XVII. században terjedtek a lutheri és kálvini reformáció tanai, gyülekezetek alakultak, egyházközségek szerveződtek. A hont-barsi evangélikus magyar esperesség anyaegyházai közé az Alsó-Ipoly völgyéből Kemence, Szakállos, és Tölgyes tartozott. A reformáció idején nem ment ritkaságszámba az, hogy Luther követői, az ágostaiak hitüket Kálvin tanaival váltották fel, s a helvét hitvallást követték. Tudomásunk van arról, hogy Bél, Palánk, Ság és Szob lakóival is ez történt: a XVII. század elején az evangélikus hitvallást a reformátussal cserélték fel.

1613-ban Melik Sámuel, az evangélikus egyház felvidéki szuperintendense (püspöke) kánonszerű egyházlátogatást tartott Hontban, s felkeresett többek között néhány alsó-Ipoly-völgyi evangélikus anyaegyházat is: Kemencét és Szakállost.

A magyar ajkú evangélikus anyaegyházakat szervezetileg összefogó hont-barsi esperesség gyülekezetei között nem találjuk a börzsönyi evangélikus egyházat. Ennek az a magyarázata, hogy hívei – egészen a közelmúltig – többségében német ajkúak voltak, így a gyülekezet a honti német esperességhez tartozhatott.

Perlaki Könczöl Márton lévai református lelkész 1650. június 24-én keltezett levelében 102 Felső-Duna melléki református egyház és lelkész nevét sorolja fel. A palánkai (drégelypalánki) egyházmegyéből 21 gyülekezetet említ, a Börzsöny vidékéről a következőket: Szokolya, ennek lelkésze Varsányi Kovács Mátyás; Palánk erődítmény: Barsi Mihály; Maros város: Oroszi Máté; Nógrád erődítmény: Malassi Gergely; Jenő: Mezei János; Nagy-Oroszfalu város: Sütő Pál; Perőcsény: Búcsi Máté; Verőcze: Szenczi András; /Pilis-/Marót: Marosi István; Szob: Marosi Máté; Helemba: Perőcsényi János; továbbá Rétság, Pásztoha és Bél, a prédikátor nevének közlése nélkül.

A reformáció terjedése mellett a katolikus vallás is megőrizte híveinek egy részét. Ezt tanúsítja Pázmány Péter 1629. évi jegyzéke, Appendixe, melyben a Honti főesperesség plébánossal rendelkező egyházai között említi környékünk következő településeit: Bersen, Benecze, Egyház-Beél (Ipolybél), Kemencze, Pász-tou (Ipolypásztó), Perechen (Perőcsény), Szakallos, Tölgyes és Vámos-Mikola.

A XVII. század második felében a katolikus egyház már komoly erőfeszítéseket tett elveszített pozícióinak visszaszerzésére. 1673-74-ben a katolikus püspökök Szelepcsényi György esztergomi érsek vezetésével az államhatalmat is igénybe vették a protestánsok elleni fellépésre.  A Pozsonyban felállított különbíróság  (judicium delegatum) elé idéztek több mint hétszáz protestáns lelkészt és tanítót. A lehetőségek, amik közül választhattak 1673-ban: visszatérés a katolikus hitre vagy lemondás a lelkészi hivatásról és száműzetés. A hitükhöz ragaszkodók kínvallatásra és halálbüntetésre számíthattak. Az 1674-ben megidézett 730 főből csak háromszázharmincan jelentek meg a vértörvényszék előtt.

Rácz Károly A pozsonyi vértörvényszék áldozatai című munkájában a következő beidézett Hont és Nógrád megyei lelkészek nevét találjuk: Angner János, ágostai hitvallású lelkész Hont megyéből (lemondott); Benkovics vagy Binovicz Zakariás viski ágostai hitvallású lelkész Hont megyéből (hivataláról lemondott); Fraidin Gottfried, berzsenyi ágostai hitvallású lelkész; Marossi András jenői lelkész; Szabadka Máté vagy Márton kamenecei (? kemencei) ágostai hitvallású lelkész; Szokolai Pál, perőcsei (azaz: perőcsényi) lelkész; Városi István, verőcei református lelkész, Nógrád megyében; Varsány György, réthsági lelkész; továbbá a marosi, szobi és a szokolyai prédikátorok, kiknek nevét a törvényszék előtt eltitkolták.

Ismeretes, hogy a megjelent és hitvallásuk mellett kitartó prédikátorok közül negyvenkettőt gályarabnak adtak el.

A XVII. század végén környékünk vallási térképére tehát a sokszínűség volt a jellemző: katolikusok, evangélikusok és reformátusok éltek egymás melletti vagy egyazon községekben. Ebben nem kis szerepet játszhatott az 1685-ig fennállt oszmán uralom, mivel a török egyik keresztény vallásfelekezetet sem részesítette előnyben másokkal szemben. Talán nem tévedünk, ha úgy véljük, hogy a börzsönyi, jenői és a perőcsényi lelkész is a török hatalom "oltalma" alatt állva tagadhatta meg a vértörvényszék előtti megjelenést.

Összegezve a reformáció elterjedésének Börzsöny-Ipoly vidéki adatait, a következőket állapíthatjuk meg:

Az ágostai evangélikus vallás tanait követő gyülekezet vagy anyaegyház alakult: Szob, Tölgyes, Börzsöny, Kemence, Palánk, Bél, Szakállos, Lontó, Százd, Visk és Ság településeken.

A helvét hitvallás tanításai terjedtek el, és gyülekezetek, anyaegyházak jöttek létre: Szob, Mikola, Perőcsény, Palánk, Helemba, Pásztó, Bél és Ság helységekben.

Nem találtunk hitújításra vonatkozó adatokat: Nosztra, Damásd, Letkés, Tésa, Bernece, Baráti, Hont, Leléd, Bajta, Szalka, Kiskeszi, Szete, Pereszlény, Gyerk, Hídvég és Tesmag községek esetében.

Kálvin tanításának követői Vámosmikolán

A XVII. században a református gyülekezetek kevésbé voltak a katolikus egyház és az állam részéről támadásnak kitéve, mint az ágostai evangélikus közösségek, mert az előbbiek legnagyobbrészt hódoltsági területen éltek. Viszont a Wesselényi-féle összeesküvés lelepleződése, a pozsonyi vésztörvényszék működése a református gyülekezetekre is vészterhes éveket hozott, mely a török kiűzése utáni időszakra is jellemző volt.

Mikola hitújítására vonatkozó feljegyzés csak a XVII. század második feléből található. Vámosmikolán a Kálvin tanai eresztettek gyökeret, a Thököly Imre vezette felkelés idején a községnek református lelkésze volt.

Némethy Lajos az Esztergomi főegyházmegye plébániáiról és plébánosairól kiadott gyűjteményében az 1680. évet jelöli meg, amikor a Thököly-felkeléssel egyidejűleg Vámosmikolán a református gyülekezet lelkészt kapott, s aki 1717-ben vált meg a községtől. Talán Tarnóczi István volt az első prédikátora a falunak, akit 1714-ben a madari zsinaton Magyari Péter püspök avatott lelkésszé. Később Dési István lett Vámosmikola református lelkipásztora, aki 1712–14 között a szomszédos /Ipoly-/Pásztón szolgált. Őt is 1714-ben szentelték lelkésszé, s 1727–1740 között szolgálja Istent és híveit Mikolán. 1740-ben elűzik a faluból, ismét Pásztóra megy, ahol 1744-ben meghalt.

Különféle forrásokból és feldolgozásokból tudhatjuk, hogy

néhány évtizedig a középkori templomot is a reformátusok használták. 1700-ban fellángoltak az ellentétek a reformátusok és a katolikusok között a templomhasználat miatt. A Magyarország Vármegyéi és Városai sorozat Hont vármegyei kötetében ifj. Reiszig Ede tanulmányában a következőket írja:

„1700-ban báró Balassa Ádám prépost egyházlátogatást tartván Hontban, többek között az ipolypásztói, mikolai és a perőcsényi református templomokat is bezáratta.”

1700-ig ezek szerint Mikolán református használatban volt a templom. A Rákóczi–szabadságharc bukása után, 1716-18 között a templomok ügyében újólag lefolytatott vizsgálatban elhangzott tanúvallomásokról Hőke Lajos kéziratában ezt olvashatjuk: „A mikolai, perőcsényi és a pásztói református egyházakra nézve, a gróf Schmidegg és Dvornikovits jobbágyai azt vallották, hogy mind a három egyházból a báró Balassa–féle egyházlátogatás alkalmával űzték el a református lelkészt. Mikolán utóbb a börzsönyi katolikus plébános, majd egy jezsuita végezte az istentiszteletet, de a jobbágyok nem tudtak megbarátkozni a katolikus hittel, az odarendelt iskolamestert elűzték, az oltárt pedig két ízben is kihányták a templomból.”

A Rákóczi–szabadságharc néhány viharos esztendeje alatt egészen más valláspolitika érvényesült. Az 1705. szeptemberi szécsényi országgyűlés vallásügyi döntései előtt már 1704. augusztus 7-én Szegeden kiadott rendeleteivel megtiltotta a templomok erőszakos elvételét és a következő /jelen esetben a szécsényi/ országgyűlésig  a meglévő helyzet fenntartását rögzítette. A szécsényi országgyűlésen meghozott döntés szerint megszűnik a földesúri jog a vallás dolgában, a templomhasználat és a templom jövedelme pedig a település vallási többségét illeti. A birtokba helyezés rendezésére bizottságokat küldtek ki.

A szécsényi országgyűlés a „mikulyai” reformátusok kezén hagyta a templomot. A templom református használatban való hagyásából arra következtethetünk, hogy a településen a lakosság többsége református vallású volt.

A kurucfelkelés után ismét a katolikus egyház élvezte az államhatalom támogatását, de Mikola és a szomszédos Pásztó valamint Perőcsény  református vallásgyakorlata megmaradt a Rákóczi-szabadságharcot követő nehéz időkben is. Az esztergomi érsek szerint ”Ipolypásztó, Perőcsény és Vámosmikola revolúcióra vezethetik csak vissza szabad vallásgyakorlatukat.”

Palánkon 1682-től már csak szórványszerű református közösség él, 1710-től a községnek katolikus anyakönyve van. Az esztergomi érseki uradalom 1741-ben a protestánsoknak még az ott lakást is megtiltotta. A maradáshoz ragaszkodó családok rekatolizáltak. Szob helvét hitvallású egyháza is megszűnt a szatmári békét követő egy-két évtizedben. A pozsonyi consilium /magyar királyi tanács/ 1728-as összeírásában már nem találjuk a szobi egyházat. Nem tudni, mi lett a sorsa a helembai és a sági gyülekezetnek. (A sági református egyházat egyébként Perlaki már 1650-ben sem említette.)

Az 1728-ban elrendelt, protestáns felekezetekhez tartozó lelkészek összeírása szerint a nógrádi református esperességhez tartozó egyházak: Nagymaros, Vámosmikola, Szokolya, Ipolypásztó és Perőcsény. Az Acta Cassae Parochorum /r. k. templomok adattára/ 1733. és 1737. évi kimutatása szerint Mikolán a templomot a helvét hitvallásúak birtokolják.

1735-ben Vámosmikola viszont a telepítésre kiszemelt községek közé került: katolikus németeket hoztak a községbe, főleg Turóc és Nyitra megye német helységeiből. Ennek következtében a falu lakosai között a katolikusok kerülhettek többségbe.

Sallay György pásztói lelkipásztor feljegyezte, hogy 1740-ben kiűzték Mikoláról Dési István prédikátort, aki visszament Pásztóra. 1745-ben az addig reformátusok használatában levő középkori templomot is át kellett adniuk a katolikusoknak.  Erről a templomról egy 1750 körüli településrajz és az egyházmegyei vizitációk jegyzőkönyvei alapján alkothatunk képet. A jelenlegi Szent János tér közelében állhatott a középkori építésű templomocska, körülötte temető. Torony nélküli román stílusú, boltozatos apszissal és sík hajómennyezettel ellátott épület volt. Amikor a katolikus lakosság visszanyerte, már szűknek bizonyult.

Kőrösy József XIX. század végén írt munkáiban tudatos ellenreformációs célzatú telepítési politikát feltételezett. Elrettentő példaként Szobot és Marost hozza fel, de Vámosmikoláról is említést tesz. Azt írja, hogy „eredetileg túróczi és nyitrai katolikus vallású németek és tótok népesítették.”

Hőke Lajos adatközlése vizsgált területünkre is beszédesebb: „1735-ben a kálvinistákból áttérített magyarok közé Vámos-Mikulára katolikus németeket telepítettek, ezeket az öreg Újvári 50 éves papsága alatt mind megmagyarosította.”

Mennyire befolyásolhatta Vámosmikola vallási arculatának megváltozását az 1735. évi német telepítés?

Szerencsére a község vallásstatisztikája elég részletes, így nyomon követhető, hogy az 1732. évi közel 50-50%-os arány 1754-re mintegy 85%-os katolikus és 15 %-os református arányra változik. A faluban többségbe kerültek a katolikusok, a reformátusok pedig kisebbségbe szorultak, s a helvét hitvallásúaknak megszűnt anyaegyházuk is. Mikola a pásztói református eklézsia filiája lett Ipolybéllel egyetemben.

 Mintegy 50-60 évvel ezelőtt még élt idős emberek körében végzett gyűjtőmunkájában Szatmáry István egykori kántortanító megörökítette az e korra vonatkozó helyi visszaemlékezéseket. „Idős reformátusok szájhagyománya szerint (Szabó Lajos asztalos) még Esterházy idejében a katolizálás hevében a reformátusokat a községből kizavarták, és a szomszéd református községben kaptak menedéket, Ipolypásztón. Ekkor vitték magukkal az ónból készült áldoztató (sic!) kelyhet, az áldoztató boros kancsót, az áldoztató kenyértálcát, valamint az úrasztalát. A visszajövetelükkor az áldoztató kancsót és az áldoztató kelyhet visszakapták. Az úrasztala kőből volt, és visszajövetelükkor ez a kőasztallap ott maradt Ipolypásztón, és a református templom ajtajánál a padlózatba van beépítve. A református öregek nem tudtak visszaemlékezni, hogy kik voltak a nagyon régi lelkészek. Azt tudták, hogy önálló parochia volt, de annak vezetői közül nem tudtak senkit sem megnevezni. A katolizálás eredményeként feltehető, hogy megszűnt önálló református parochia lenni, és Ipolypásztó filiája lett. 1918-ig ide is jártak a reformátusok istentiszteletre, és innét járt a lelkész végezni a temetéseket is.”

Ipolypásztó híres szülötte, Zalabai Zsigmond is megemlékezik a mikolai kálvinisták megpróbáltatásairól. Úgy véli, azok egy része – más módját nem látva a szülőföldön maradásnak – rekatolizált, a másik része viszont a hithez való ragaszkodás miatt még a kiűzetést is vállalta.

Az úrvacsoraosztáshoz használt kegytárgyakra vonatkozó, a szájhagyomány által megőrzött emlékezettel egyező azon közlése, melyet 1775 körül nagytiszteletű Balogh Mihálynak, Ipolypásztó prédikátorának feljegyzése alapján ugyancsak könyvében olvashatunk: „Vámos Mikola becsületes Református emberektől kezünkhöz vettünk az Úr Asztalához tartozó két tzin kannát, egy tzin poharat, egy fejér sávos abroszt, öt vagy hat aprólékos keszkenőtskét, olly conditioval, hogy ha valaha szükségek lészen reá, tartozunk Keresztyéni Szeretettel vissza adni.”

Csökkenő létszámban azonban Vámosmikolán is maradtak reformátusok. Helyzetükről, hitéletükről szűkösen szólnak a források, feljegyzések. Mintegy fél évszázados homály fedi a gyülekezet életét, hiszen filiaként 1812-ből maradt fenn első említésük, amelyre sikerült rábukkannom. Sorsuk alakulásáról képet alkothatunk a drégelypalánki református egyházmegye 1812. Bőjt első havának 7. napján Szokolyán tartott tractuális gyűléséhez küldött kérelmük alapján: „Felolvastatott a Vámos Mikolai Filialisták esedező levelek, mellyben könyörögnek, hogy mivel ők megkevesedtek, s ött református Gazdánál több helységekben nincsen, azok között is csak kettő vagyon, aki marhával, szekérrel szolgálhat, azért az Ipoly Pásztói T. Prédikátor eránt töllük ki nem telhető szolgálat alól felszabadítassanak.

Végeztetett, hogy csak a töllük ki telhető és eddig volt szolgálat kívántatik meg töllök.”

Az újabb idők történései

Vámosmikola vallási adatai a XIX. századból

év           lakos           róm. kat.             ágost. ev.              reform.                  izr.

1828        870            807                        63 nem katolikus                   –

1850        921            856                      8                          44              13

1880        1332            1148                     9                          89              86

A vámosmikolai refomátus gyülekezet lelkipásztorának elveszítése után az ipolypásztói református egyházközség leányegyháza volt 1920-ig.  1920-1938 között Perőcsény filiája. 1938-1945 között ismét Ipolypásztóhoz, míg 1945-től folyamatosan a perőcsényi református egyházhoz tartozik. Kezdetben leányegyház, 1970 óta pedig önálló presbitériummal és részben önálló költségvetéssel valamint számadással rendelkező egyházrésze a Perőcsény-Vámosmikola Református Társegyháznak.

Református lelkipásztorok:

1712 – 1714 k.            Tornóci/ Tarnóczi István lelkész

1727 k. – 1740            Dési István lelkész

1946 – 1950               Nagy Miklós helyettes lelkipásztor

1950 – 1952               Domján Aladár helyettes lelkész

1952-től a perőcsényi gyülekezet lelkészei látják el a vámosmikolai gyülekezet gondozását:

1952-1954                  Lévai Pál/Katona Miklós helyettes lelkész

1954-1971                  Dr. Hős Géza

1971-1978                  Koczó Pál

1988-2009                  Ordasi János

2009-től                      Czuni-Kenyeres József

A gyülekezet gondnoka jelenleg Együd Géza, a presbitérium 7 tagból áll.

A XX. század elejétől református iskola is működött Vámosmikolán, az épület egyben a gyülekezet imaháza is volt. Ennek helyén épült 1982 és 1990 között a település arculatába jól illeszkedő kistemplom, melyet 1990. augusztus 12-én dr. Tóth Károly dunamelléki református püspök szentelt fel.  A gyülekezet 1972-ben a régi épület felújítására gondolt, ezt azonban akkor sem az egyházi, sem az állami hatóságok nem támogatták. 1978-ban is a felújítás, átépítés jegyében kezdődik az építkezés tervezése, szervezése, majd kivitelezése, melynek mozgatója 1988-ig Koczó Pál lelkipásztor. Az imaházként induló építkezés Ordasi János lelkipásztorsága idején fejeződik be.  Az összefogás, a hívek anyagi áldozatvállalása, munkája, a hollandiai groningeni és beesterswági református gyülekezetek támogatása, Czíria János holland református lelkész adománya Rijnsburgból együttesen a település arculatában jól illeszkedő templom megépülését eredményezte.

A gyülekezet közösségét két harang hívogatja az istentiszteleti összejövetelekre. A kisebbik harang 1910-ből származik, Sopronban öntötték, súlya 25 kg. A nagyobbik harangot dr. Hős Géza lelkipásztorsága idején 1959-ben vásárolta a gyülekezet, súlya 106 kg, s Szamosközi István dunamelléki püspök szentelte fel.

Az úrvacsoraosztáshoz használt tárgyak közül igen régi, a gyülekezet létrejöttének korából származhat egy címeres ónkanna és egy ónkehely. 1938-ból való egy ezüst úrvacsorai kehely és egy ezüst kenyérosztó tálca.

A református gyülekezet temetőjét a község keleti szélén, a katolikus temető mellett alakították ki. Az elmúlt évtizedekben már nem igen volt jellemző a vallásfelekezet szerinti külön temetkezés. 2000. április 2-án Vámosmikola Római Katolikus Egyházközsége és  Perőcsény – Vámosmikola Református Társegyháza a keresztény – keresztyén megbékélés jegyében ökumenikus istentisztelet keretében jubileumi keresztet avatott és szentelt fel Vámosmikola sírkertjében.

A község lakossága a 2001. évi népszámláláskor 1658 fő, ebből 206-an vallották magukat reformátusnak.

Források és felhasznált irodalom:

A Dunántúli Református Egyházkerület prédikátorai és rektorai I. 1526 – 1760. Szerk.: Köblös József és Kránitz Zsolt, Pápa, 2009.

Hont vármegye és Selmeczbánya sz. kir. város. Szerk.: Borovszky Samu. Budapest, 1906.

Koczó József: Vámosmikola és Perőcsény vallásfelekezetei a XVIII. században. Honti Füzetek 2. Vámosmikola, 1999.

Ordasi János: A Vámosmikolai Református Gyülekezet rövid története. Kézirat, 2006.

Szatmáry István: Vámosmikola 1945 előtt. Vámosmikola – Szob, 1966. Pml Ki 16

Thury Etele: A Dunántúli Református Egyházkerület története I-II. k. Pozsony, 1998.

Zalabai Zsigmond: Mindenekről számot adok. Bratislava, 1984.

Megjelent a Börzsönyi Helikon 2011. áprilisi számában

   Törlés  Sze