Baka Júlia emlékei
(lejegyzte: Fehérvári András)
I. Ez a történet azokban az időkben játszódik, amikor: a férfiak és apák nagy része behívót kapott, de a földet meg kellett művelni, az élet, ha nehezen is, ment tovább.
A gyerekeknek enni kellett és iskolába járni. A tanítók a régi poroszos oktatási hagyományokat és az előírt tanagyagot követték. Egy-egy pofon könnyen elcsattant, ha a delikvens nem viselkedett tisztességesen. A faluban két autó volt, nem volt iskolai könyvtár, nem volt televízió, PC, internet, MP3 lejátszó, a gyerekeknek nem voltak személyiségi jogaik, stb, stb.
...
1943-ban új tanítónő került Mikolára Baka Júlia személyében. Nyár vége volt, a nyári tanítási szünet utolsó napjai. Az új tanítónő ismerkedett a faluval, már tudta, hogy kinél vehet tejet, hol a pék, hol a posta. Éppen a postára ment, amikor az úton meglátta őt egy parasztember. Az ember egy trágyával megrakott szekéren ült a bakon. Megállította a szekeret, leugrott a bakról és a meglepődött tanítónőhöz lépett. Köszönt neki, bemutatkozott. Elmondta, hogy nagyon örül, hogy a falu új tanítónőt kapott. Elmondta, hogy az ő gyerekei is az iskolába járnak és azt kérte a tanítónőtől, hogy legyen hozzájuk szigorú, de szeresse őket ugyanúgy, mint ahogyan a szüleik szeretik őket. Aztán megköszönte a tanítónő türelmét, elköszönt, lehajolt és kezet csókolt.
A jelenetet a kis üzlet ablakából figyelte a trafikosné és az első adandó alkalommal megrótta a tanítónőt, mondván az ő társadalmi helyzetében nem engedheti meg, hogy valaki egy trágyásszekérről leugorva kezet csókoljon neki.
Baka Júlia nénivel 2002 kora tavaszán beszéltem. Ekkor már 80 éves elmúlt, egészsége megromlott, a szívére panaszkodott. Elmondta, hogy 1957-ben elkerült Vámosmikoláról, de a falut soha nem felejti el, olyan szeretetet, amit ott kapott, sehol máshol nem tapasztalt.
A történetet, amit elmesélt, a szívében tartja és igaz kincsként őrzi.
A történet igaz, nem kitalált mese. A parasztembert Andrékovics Józsefnek (†) hívták, a gyerekei Péter (†) és Ilonka. Ilonkából Ilonka néni (Hellner Sándorné) lett, ő ma a Szobi úton lakik, a "Méhel-híd" mellett.
Számomra ez egy meghatóan szép történet, amelyről eszembe jut néhány gondolat.
Vajon mit mondana az a mai tanítónő, akit mához ötven évre majd meg-kérdeznének, hogy érezte magát 2008-ban a faluban, az iskolában. Érezné-e ő is azt a szeretetet, ami Júlia néninek ötven év távolából is könnyet csalt a szemébe. Talán igen. Nem tudom.
Minden változik és az idő sok új dolgot hoz. Ez lehet jó, lehet rossz. A mindennapi kis változás ötven év alatt drasztikus átalakulást hozott. Nemcsak az iskola változott meg, nemcsak a gyerekek lettek mások, nemcsak a tananyag lett új. Mások lettünk mi magunk is. Mások lettek az igényeink, az elvárásaink. Ma azt szeretnénk, ha az iskola mindazt megadná a gyerekeinknek, ami az életben majd hozzásegíti őket az anyagi és szellemi gyarapodáshoz, előrejutáshoz. Hogy boldogok legyenek. És az iskola ezt teszi is. Segíti, hogy a fiatal facsemetéink törzse erősödjön, lombjuk terebélyesedjen. Az iskola ezt tudja. Egy dolgot nem tud az iskola. Gyökereket adni. Ezt minden gyerek otthonról hozza. Azt hozza, ami otthon van.
Tisztességet, becsületet, erkölcsöt, szorgalmat, hitet, kitartást. Ami otthon van. És ha nincs, hát nehéz lesz annak a gyereknek, tanítónak, iskolának. Ez nem jelenti azt, hogy ez a gyerek nem juthat magasra az életben. Bizonyítéknak ott a mai politikai élet tucatnyi főszereplője. Hogy boldog lesz-e ? Ez már egy más kérdés. Lehet. De valamije hiányozni fog. Tisztessége? Erkölcse ? Hite ? Igen ! Amit otthon kellett volna megkapnia.
Szülőnek lenni soha nem volt egyszerű, ma sem az. És nem lett egyszerűbb az
eligazodás a sok elvárás, igéret és hazugság között. A gyerekeinknek segítségre van szükségük. Hát segítsünk nekik.
És ne bántsuk az iskolát.
( Fehérvári András, Dunakeszi
|