Elment a Tyinó

Jó néhány évvel ezelőtt valami miatt Mikolán voltam. Ősz volt, estefelé már hűvösödött az idő, amikor találkoztunk. Ő hazafelé ballagott, én ki a pincékhez. Javasoltam, ha van ideje, menjünk ki együtt, kicsit beszélgetni, megiszunk egy kis bort, talán még ennivaló is akad.

Elfogadta a meghívást. A történethez tartozik, hogy annak idején osztálytársak voltunk, még közel is laktunk egymáshoz. Ő a Táncsics úton, én a Börzsönyi utcában. Így aztán sok közös gyerekkori emlékünk van / volt. Néha elnézem a közös osztályképeket, amelyeket egykor Szatmári tanár úr (Pista bácsi) készített, mindig nagy gondossággal, precizitással. Az első osztályos képünkön egy csomó orrát ráncoló, a naptól hunyorgó gyereket látni, mert Pista bácsi a verő napfényre állított / ültetett minket, hogy jó legyen a világítás.

Tyinó az alsó sorban balról a negyedik.

A pincénél befűtöttem a kályhába. Beszélgettünk, borozgattunk. Beszélt a gyerekkoráról, a szüleiről, a fiatal éveiről, a házasságáról, a volt munkahelyi problémákról. Őszinte volt, takargatás nélkül beszélt az életéről, az elkövetett hibákról, az alkoholizmusról, a jobb életre való törekvésről és annak kudarcairól. Ekkor mondta el a következő történetet is, ami nem róla, hanem az édesanyjáról szól.

„Az anyai nagyszülők Ipolytölgyesen laktak. A nagyapa fuvaros volt, lovas fogattal, erős, engedelmes lovakkal. Az év nagy részében az erdőn kivágott fát szállította Szobra. Egy nagyobb szállítmány lezárásakor a megrendelő kifizette a fuvarost, amit áldomás követett, ilyenkor az emberek beszélgettek, ittak, olykor kemény ivászat is előfordult. Egy ilyen nap után Tyinó nagyapja reggel felkelt és azt látta, hogy az istállóban két új kanca van bekötve, a köténye zsebében pedig a „passzus”, hogy ő ezt a két lovat a régiekért és némi készpénzért elcserélte. Ha már így van, így van, a munka vár, a lovakat be kell fogni, menni kell fuvarba. De a lovak nem engedelmeskedtek, rúgtak, haraptak, tépték a hámot, nem akartak a helyükre állni. A gazda először ostort, majd karót kapott a kezébe, kegyetlenül elverte a lovakat, mindhiába. Ez így ment napokig, eredmény nélkül. A gazda lánya, az akkor tizenegynéhány éves Zsófi is megpróbálta a lovakat befogni. És a lovak szelíden, az első szóra beálltak a helyükre, végigdolgozták a napot. A kislányt a lovak elfogadták, de az apját nem tűrték meg. S mert a családnak élni kellett, Zsófi átvette az apja munkáját, onnan kezdve ő járt fuvarba, fáért az erdőre, gabonáért csépléskor, szénáért a kaszálóra. Szántott és vetett. Ő, a tizenéves kislány lett a családfenntartó, aki hajnalban kelt, végezte a nehéz férfimunkát és hosszú évekig ő teremtette elő a család mindennapi kenyerét”.

Sári, Panni, Zsófi. Három lánynév. Két kanca és egy kislány. Egy kislány, akit az élet nehéz próba elé állított, és aki helytállt.

Mikor ide értünk a történetben, Tyinó szeméből kibukott a könny.

Azóta sokszor találkoztunk és nekem mindig ez a régi történet jut az eszembe. És az, hogy ez az ember mennyire szerette az édesanyját.

Sinkó Lajos, vagy ahogy mindenki ismerte, a Tyinó, egy a sokmillió ember között, aki a boldogság reményében végigküzdötte az életét. Amiben több volt a küzdelem, mint a siker.

Isten adta, Isten elvette.

Jó szívvel gondolok rá.

Legyen néki könnyű a hant.

Dunakeszi, 2016-06-15

Fehérvári András