[124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
Keresem azokat a személyeket akik nagyapám,
Darányi János szüleiről információval rendelkeznek.
Nagyapám 1907-ben született, felesége Mihalovcs Margit volt.
|
Keresem: Varga Magdolna, Lajos és Vilmos volt Vámosmikolai lakosokat... !!
Apjuk : Varga Lajos, anyjuk ? Ölveczki Julianna... család kutatással kapcsolatban érdekelne hol találom meg őket. .
Ha valaki tud hol létükről, néhány infóval tudassa velem.. Köszönöm..
Puskás Lászlóné
|
2020. február 7-én életének 91. esztendejében a vámosmikolai idősek otthonában elhunyt Puskás Péter helytörténet-kutató, -író.
1929-ben Karcagon született, 20 évesen házasságkötés útján került Kemencére. Érdeklődése, tudásvágya, önszorgalma révén kezdte el kutatni lakóhelye és a környék helytörténetét. Mintegy három évtizedes gyűjtő munkájának gyümölcseként, társzerzői segítségével – Végh József, dr. Kiss László – öt kötettel ajándékozta meg Hont vármegye, a Palócföld múltja iránt érdeklődők széles táborát:
-
Hont vármegye Kemencei székházának története (1997)
-
Sisa Pista – Az utolsó nógrádi betyár (1997)
-
Előítélet és vérpad /Az „emberevő” cigányok pere/ (1998)
-
Boronkay Lajos Kossuth honti kormánybiztosa (2001)
-
Honti csillagok 1848 egén – Gracza Antal és Záhony István vérrel és tintával írt igaz históriája (2007)
Elismerésre, tiszteletre méltó munkássága beemelte őt a Börzsöny-vidék halhatatlanjainak panteonjába.
|
Kedves Eszter, kedves Szilvia,
A nagybörzsönyi kisvasút egykoron Vámosmikola határában keresztezte a főutat, majd az Ipolyon át vezetett a hídja, s áthaladva Ipolypásztón, érte el a nagyvasutat.
|
Aki a faluban él és kutat Vámosmikola múltja után, kérném, hogy a Kunstár családról ha tud információt, jutassa el részemre..
Mióta az a házuk ami a központban van, ?Mióta élnek a faluban ? Tudok a 2 gyermekrőpl... Kunstár Ferenc és Éva... de sajnos többet nem tudok róluk.
Köszönöm, ha valaki tud ebben hiteles információt küldeni.
Puskásné Irénke
|
Tisztelt Hölgyem. Tudomásom szerint Vámosmikolának soha nem volt vasúti vonala. A Párkány felé vezető vonal Ipolyság körül Trianon miatt megszakadt. Egyebekben kérje Dr Koczó József regionális helytörténész, és Németh Péter Mikola segítségét. Őket a facebookon meg tetszik lelni. Ebben ők a profik. Én csak egy pici lapszerkesztőcske vagyok. kezeit csókolom Vágvölgyi jenő
|
Információt keresek 1948-i Vamosmikolarol.
Valaki tudja e voltak e meg privát tulajdonban
levő gyárak 1947-48-as időszakban Vamosmikola
környéken? És valaki ismeri e az akkori vasút
vonalat, ami Vamosmikolan állt. Köszönöm szépen!
E-mailben is kuldheted az infót. Remelem valaki
ismer valakit aki birtokában van régi fotóknak
vagy dokumentumoknak abból az időből, vagy
esetleg tudna segíteni kinyomozni. Köszönöm mégegyszer!
2008.07.14 23:32 „Régi épületek kép tárban található két új képeslap.
Cselka és Völgyesi vendéglő.
Aki tud róla bővebb információt, kérem hogy irja le és küldje el.
Köszönettel várom:Puskás Irénke” |
Kedves Horváth Hilda!
Kérésére a Csarna-völgyi vadászkastély és Káldy Jenő sorsáról néhány momentumot előkerestem:
Az egykori vadászkastélyról ismereteimet a dr. Ladányi Miksa (fel. Szerk.): Nógrád és Hont vármegye – Magyar városok és vármegyék monográfiája, Budapest, 1934. c kötetből szereztem. A 299. oldalon Baráthi Huszár Károly mutatja be Vámosmikolát, s a kötet jelzett oldalszának közelében található képes blokkban egy fotó: Csarnavölgyi Huszár-féle vadászlak (Vámosmikola). A 461. o.-n a Vámosmikolai hitbizományi uradalom címszó alatt olvasható: a 7010 kh uradalomból 4617 kh erdőbirtok. A birtokon 14 km erdei vasút és jó kocsiutak vannak. Vadállományban igen gazdag. Hozzátartozik Bányapuszta, Csarnapuszta, vadászkastéllyal.
Valószínű, hogy a szócikk adatait is Huszár Károly szolgáltatta. Számomra az tűnt nyilvánvalónak, hogy a vadászlakot a Huszár család építtette, Káldy Jenő pedig a vadászati joggal együtt bérbe vette. Írásomnak a vadászkastély és Káldy Jenő csak periférikusan volt témája. Bezeczky Árpád és Bukri Julianna adatközlőimtől származik, hogy építése is – a visszaemlékezések szerint – Káldy nevéhez fűződik, s tragikus sorsáról is tőlük értesültem. Így a közzétett anyagba bekerült. Káldy Jenő életéről más forrásból nem értesültem. Figyelmébe tudnám még ajánlani Gazsi József: Fények a Börzsönyben (Bp., 1976) és Csohány Endre: Ha ég a ház (Bp., 1988) c. könyveket.
Az interneten hozzáférhető Bezeczky Árpádnak a Börzsönyben 1944/45-ben történt eseményeket bemutató írása:
65 éve történt – Bernecebaráti
www.bernecebarati.hu/files/downloads/65_eve_20110102_kesz.doc
A vadászkastély lebontására valamikor a háború után került sor. Az 50/60-as évek fordulóján már nem volt meg. A terület egyébként Perőcsény közigazgatási területéhez tartozik, s iskolásként gyakran kirándultunk a völgybe. Az erdészház még megmaradt, az 1970-es évek elején készült VILATI-üdülő (ma Fekete-völgyi Panzió) építésekor még állt, talán utána bontották el.
Tisztelettel: Koczó J.
|
Kedves Horváth Hilda!
Csak most akadtam érdeklődő bejegyzésére. Jelzem, hogy kérdéseinek utána nézek, és igyekszem megválaszolni.
Üdvözlettel: Koczó J.
|
Kedves Dr. Koczó József!
Érdeklődéssel olvastam írását a partizánvadászatról; a továbbiaat illetően a Káldy-kastély története érdekelne.
Mi lett a épülettel? Lebontották?
Kik azok, akik tanusítják visszaemlékezéseikkel Káldy Jenő sorsát?
Van-e további helytörténeti írás a Káldy-féle vadászházról illetev K. Jenő életéről?
Köszönettel és tisztelettel várom válaszait -
Horváth Hidla
|
70 éve történt
Partizánvadászat áldozata lett a 16 éves diák
2013 augusztusában az Ipoly-napi ünnepségen találkoztam régi ismerősömmel, Tóth Tiborral, az Ipolysági Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium tanárával. Elmondta, hogy a gimnázium 100 éves fennállásáról többek között jubileumi évkönyv kiadásával emlékeznek meg. Megkért, hogy a mikolai öregdiákokat keressem fel, hogy iskolai élményeiket írják le az általa összeállítandó évkönyv számára. Pális Győző tanár úrról tudtam, hogy a háború idején tanult a gimnáziumban, majd eszembe ötlött, hogy Reitinger László is a sági iskola diákja volt. Tóth tanár úrral megbeszéltük, hogy tragikus sorsáról én írok a kiadványban. Írásom tavaly meg is jelent az alábbi tartalommal:
Reitinger László (1928–1944)
A háború áldozata lett a 16 éves gimnazista
Gyermekkoromban, az 1950/60-as években édesapámtól hallottam, hogy egy fiatal diákot Perőcsény erdőségében a partizánok lelőttek. Közel hét évtized távlatából nehezen rekonstruálható, hogy miként történt ez a tragédia.
A második világháború idején Reitinger István Huszár Károly vámosmikolai uradalmának erdésze volt a kemencei Csarna-völgyben (az erdő egyébként Perőcsény határához tartozott). A vámosmikolai születettek anyakönyvének bejegyzése szerint fia, László 1928. szeptember 9-én született, s az ipolysági gimnázium diákja volt. 1944 szeptemberében léptek 6. évfolyamba a bernecei Gáspár Istvánnal, a palánki Kapás Lászlóval (dr. Gáspár István közlése, 2010). Ezt megelőzően a városban járt megtudni a tanévkezdés időpontját. Kemencéig s vissza gyalogosan tette meg az utat, onnan pedig a MAVART-járattal.
Az előző napokban az erdészházba alakulatuktól elszökött katonák tértek be, akik kis ennivalót és egy éjszakára az istállóban, szénapadláson szállást kaptak az erdésztől. A csoport – magyarok és szlovákok – rádión kapcsolatot tartott szovjet propagandaadóval. Ugyanakkor nem szerették volna bajba sodorni segítőiket, ezért elfogadták azt a barlangszerű sziklamélyedésben lévő búvóhelyet, melyet a házigazda és fia mutatott nekik. A közeli szikláról a völgyön átvezető utat is szemmel lehetett tartani. A csoport parancsnoka a fiút figyelmeztette, nehogy elárulja őket.
Reitinger László Ipolyságról hazafelé igyekezvén a völgyben összetalálkozott egy szakasz magyar katonával, akiket a „partizánok” felkutatására küldtek. Laci mit sem sejtve beszédbe elegyedett parancsnokukkal. Ezt látva a szökevények őrszeme, jelentette parancsnokának, aki géppisztolysorozatot adott le a közeledőkre. Reitinger László és két katona maradt holtan a helyszínen. (A szlovák anyanyelvű, magyarul is tudó parancsnok az esetet jóval később elmondta egy mikolai személynek, ennek alapján örökítette meg Olexa Józsefné Varjú Ilona Emlékkönyv egy falu régi életéről /Balassagyarmat, 2000/ c. könyvecskéjében.)
Gáspár István, az egykori osztálytárs Laci halálának körülményeiről annyit tud, hogy hazafelé menet a völgy két oldalán elhelyezkedő magyar katonák tűzharcába keveredett, s meglőtték őt. Osztálytársai részt vettek Vámosmikolán temetésén.
Néhány hete Perőcsényben jártam gyűjtőúton, s adatközlőm, Együd László (Perőcsény, 1924) is szóba hozta Lacika tragikus halálát. A Perőcsényben általánosan elterjedt vélekedéssel egyezően ő is partizánokat említett halálának okozóiként.
16 éves volt ….
Idén átgondolva néhány évfordulós eseményt, esetet, ismételten előkerült Retinger Laci sorsa. Átnéztem a róla szóló írást, meghallgattam tavalyi gyűjtésemet, majd a haláleset helyszíne is foglalkoztatott. Darányi László barátom döbbentett rá, hogy Laci lelövése nem Kemence és az erdészház között, hanem a Drínó-patak mentén történt.
Darányi László (Perőcsény, 1958) gyerekkorában többször is hallott az esetről édesapjától (Darányi László, 1933), valamint Darányi /Bagara/ András (1901) és Fidel /Seres/ Lajos (1918) nagyapjától. Úgy emlékszik, azt mondták, hogy Retinger Laci vezette a csendőröket (katonákat) fel a Drínóba a partizánok rejtekhelyéhez. "Libasorba mëntëk oszt Rejtinger fija vezette őköt, ozt ott a drínóji nagy szikláró dum dum golyóvaa fejbe lőttík". A drínói-sziklák vagy két kilométerre vannak a Káldy vadászháztól a Magas-Börzsönyben!
Ez a közlés újabb gyűjtésre, újabb kutakodásra inspirált. Ennek összegzését az alábbiakban adom közre.
A Csarna-völgyben egy Káldy nevű vállalkozónak vadászkastélya volt, amit a visszaemlékezések szerint ő is építtetett. A vadászati jogot Huszár Károlytól bérelte. A vadászlak mellett egy kisebb épület szolgált az erdész és a vadőr családja számára. Itt lakott Reitinger István is családjával, két fiával. Laci 16 éves volt, az ipolysági gimnáziumba járt. Az 1944/45-ös tanév azonban a háborús események miatt nem kezdődött el.
A Börzsöny hegység kiterjedt erdőségei, a Magas-Börzsöny településektől mentes érintetlensége jó lehetőséget kínált a háború viszontagságaitól megcsömörlött katonaszökevények vagy a gerillaharcra készülő partizánok rejtőzködésére.
A Börzsönyben bujkáló katonaszökevényekről Olexa Józsefné Varjú Ilona vámosmikolai születésű, Balassagyarmaton élt, Vámosmikola és környéke, Balassagyarmat múltjában jó érzékkel búvárkodó ismerősöm 14 éve megjelent, fentebb említett könyvecskéjében írt. Ebben elmondja, hogy 1944 őszén alakulataiktól egyenként vagy kis csoportokban dezertáltak katonák, s közülük akadtak, akik úgy gondolták, hogy a Börzsöny sűrű erdeiben meg lehet bújni, át lehet vészelni a front átvonulását, s majd valahogy haza lehet jutni. Az orosz propagandaadások szökésre, illetve hozzájuk való átállásra kifejezetten biztatták a magyar katonákat. Az egyik magyar alakulat rádiósa szlovák anyanyelvű lévén megértette a felhívást, s hitt is benne. Kapcsolatba lépett az orosz adóval, majd rábeszélte bajtársait a szökésre. Alkalmas időben mintegy negyvenen (!) leváltak alakulatuktól,s bevetették magukat az erdőbe. A további eseményeket a parancsnokká avanzsált rádiós maga mondta el egy mikolai személynek, aki jóval a háború után örökösödési ügyben az Ipolyon túl járt, ő pedig tolmácsként segítette ügyintézését. A vámosmikolai szavahihető és jó emlékezőtehetséggel megáldott embertől hallotta az esetet a történetet megíró Olexáné. A volt parancsnok gyilkos cselekedetét ekként indokolta: "Amikor megláttam a katonákkal a fiút, gondoltam, hogy elárult minket. Ha pusztulni kell, akkor inkább pusztuljon egy, mint negyven. A szívem majd megszakadt, mégis lőttem! Láttam, hogy többen elesnek... Elfutottam, riasztottam a társaimat, és gyorsan messzire menekültünk... Az oroszokban csalódtam. Hiába kértem, csak lőszert dobtak le nekünk repülőgépről éjjel, meleg ruhát és élelmet nem... Egyszer dobtak le korpás, fekete, téglaalakú orosz kenyeret..." (Olexáné, 48. o.)
A hadtörténet, a csekély magyar fegyveres ellenállás, partizánharc kutatói ebben az időben a hegységben megjelent másik fegyveres csoportról tudnak. A fronttól legtávolabb bevetett Örley Zoltán vezette partizáncsoport ledobásának időpontjaként 1944. október 7-ét és 27-ét adja meg a Magyar ejtőernyős partizánok (Magyar Repüléstörténeti Társaság – A repüléstörténeti konferencia közleményei, 2002; 9-12. o.) című írásos anyag. A 8 fős csoport 6 magyar és 2 orosz-ukrán, valószínűleg a kijevi Ukrán Partizán Iskolán kiképzést nyert fegyveresből állt. Diósjenő közelében a csendőrség bekerítette a csoportot, egy részük fogságba esett. Az esetet Végh József is említi nemrég megjelent könyvében: Nyugat-Nógrád a hadak útján. Figyelemre méltó a partizáncsoportokkal kapcsolatos, az előbbi anyagban olvasható megállapítás: ezeket az embereket nem várta senki, lakossági támogatásra nem számíthattak!
Az Örley-partizáncsoportról és a parancsnokról A magyar antifasiszta ellenállás és partizánmozgalom című Kislexikon is ír (Hadtörténeti Intézet és Múzeum; főszerkesztő: Liptai Ervin; kiadta: Kossuth Könyvkiadó, 1987; 246-247. o.).
A kézikönyv szerint az Örley-partizáncsoport a 4. Ukrán Front alárendeltségében szervezett, speciális feladattal megbízott ejtőernyős csoport volt. 1944. október 7-én este 22 órakor indultak Sztanyiszlavból /Ivanovo-Frankovszk/, és Diósjenőtől alig 100 méterre értek földet. A csoport összetétele: parancsnok: Örley Zoltán; helyettese és rádiós: Vladimir; második rádiós: Olga Golovina, Natasa fedőnéven; harcosok: Redner Tibor, Horváth Lajos, a kanadai Tompsó Béla, Patus Zsigmond és Fanczi István.
Leszállásukat észrevették, a csoport felkutatására csendőröket, a rétsági 1/III. páncélos pótzászlóalj 4 kutatócsoportját, az esztergomi helyőrség katonáit, valamint német katonákat is bevetettek. A Csarna-völgyben az üldözésükre küldött erőkkel tűzharcot vívtak, majd a csoport visszavonult a sűrű erdőbe, s elrejtőzött. Az élelemért küldött Patus és Fanczi nem tért vissza. A partizánok felkutatására a katonai-karhatalmi erők a hegységet módszeresen átfésülték, és október 20-án a csoportot elfogták. A foglyokat Kóspallagra, Szobra majd Rétságra, október 24-én pedig Budapestre, a Hadik Laktanyába vitték. Innen – a rádiós kivételével – november 8-án a Margit körúti honvéd fogházba, onnan november 12-én a komáromi Csillag erődbe kerültek. Natasát és Rednert kivitték Németországba. Örley és Horváth a gyalogmenetben nyugatra indított csoportból Tany/Tôň községben (ma Szlovákia Nyitrai kerületének Komáromi járása) megszökött.
A csoport parancsnoka, ifj. Örley Zoltán (Nagyvárad, 1919. nov. 22.– ?), hivatásos katona 1943. január 15-én került szovjet fogságba. Elvégezte a krasznogorszki antifasiszta iskolát, s egyik aláírója annak a felhívásnak, melyet a 27. számú tiszti tábor intézett a magyar hadsereghez. 1944 január és május között a Dékán Sándor vezette fegyveres csoport tagja. Szökése után a Zseleznyak-osztagban Zsdanov parancsnoksága alatt harcolt. Főhadnagyi rendfokozatát a Magyar Honvédségben is elismerték. 1948-ban külföldre távozott, Párizsban telepedett le.
90 év körül járó perőcsényi születésű adatközlőim elmondása alapján a 70 éve történt tragikus esemény így rekonstruálható:
Együd László (1924) és Laczó Géza (1925) úgy tudja, hogy a partizánok megfordultak Perőcsényben is, afelől érdeklődtek, hogy van-e ott katonaság. Perőcsényből a Csarnába mentek. Itt Káldyt és Huszárt keresték. Káldyt magukkal vitték, a Huszárt lefogták, csak este engedték el. Azzal bízták meg, hogy toborozzon részükre segítséget, mezítláb ment be Perőcsénybe. Létszámukat Együd Laci bácsi 6-7 főre teszi.
Káldy Jenő (úgy hallottuk, ez volt a keresztneve), a Szürke Taxi tulajdonosa, zsidó volt; kevéssé valószínű, hogy budapesti lakosként 1944 októberében legálisan a Csarnában tartózkodott... Sokszor meghallgattuk azt a tragikus történetet, hogy a vészterhes nyilas uralom idején lakásának titkos helyiségében befalazva rejtőzött. Hűséges házvezetőnője egy apró nyíláson keresztül rendszeresen élelemmel, vízzel látta el őt. A nyilasok, miután hasztalan keresték a közismert, gazdag taxivállalat-tulajdonost, letartóztatták a házvezetőnőt. Nem bántották ugyan, de hetekig nem engedték ki. Mire kiengedték, a gazdája már nem volt az élők sorában... (Bezeczky Árpád és Bukri Julianna kiegészítése, Bernecebaráti)
Bukri Józsefné Varga Eszter (1924) apósától hallotta, hogy a perőcsényi községházán a csendőrök erdészeket, erdei munkásokat és leventéket szedtek össze, hogy partizánvadászatra vigyék őket a túlsó hegybe (a Csarna-völgybe). Emlékezete szerint ez október elején történhetett. A csendőrök a Káldy-kastélyba mentek, mivel úgy tudták, hogy ott vannak a repülőgépről kiugrált partizánok. Egy bőrkabátos férfit is láttak, aki megbújt az erdőben.
Együd László szerint katonák indultak a partizánok keresésére. Reitinger István fia, a Laci gyerek látta őket, tudta hová bújtak. Együtt ment a katonákkal, de egy híd alá rejtőzött partizán lelőtte őt. Harc alakult ki, a partizánokat állítólag egy nő vezette. Adatközlőm is megfordult később a területen, ahol talált egy fegyvert (golyószóró vagy géppisztoly volt) egy tőrt és egy táskát. A lőfegyvert később leadta a rendőrségen.
Laczó Géza bácsi elmondása szerint is katonák keresték a partizánokat, Reitnger Pista bácsiék segítségét is kérték. Előbb a Godó-rét környékét fésülték át. Lacit magukkal vitték: kényszerítették, hogy velük menjen. Majd a Drínóban, a vasút mellett haladtak fölfelé. Laci lefeküdt egy nagy kő mellé, de észrevették és lelőtték. Az eset délelőtt történt, a szülők csak délután tudták meg, hogy mi történt fiukkal. A partizánok talán felvidékiek voltak, egy sebesültet is vittek magukkal. A Hangyásnál, a kettes-kúti kunyhónál tanyáztak. Huszan lehettek, a Pista bácsi gyakran látta őket.
Bukri Józsefné apósa elmondása alapján ismeri a partizánvadászat fejleményeit. Reitinger Lacit azért vitték magukkal a csendőrök, mert ő maga ajánlkozott, hogy tudja, hol bújtak meg, ismeri rejtekhelyüket. A már említett bőrkabátos a Drínóban bújt meg, a sziklás rész mélyedéseiben lapultak, onnan lőttek. A kisfiút lelőtték. Nem mertek tovább menni a partizánvadászat résztvevői, veszélyesnek tartották a további keresést. Nem tud arról, hogy a kisfiú holttestét Perőcsénybe vitték volna. Lóréval Kemencére szállítása tűnt egyszerűbbnek.
Hellner Sándorné Andrékovics Ilona (Vámosmikola, 1933) úgy emlékezik Laci hazahozott holttestére, hogy a fél arcát szétroncsolták a lövések...
A kisdiák tragédiájáról a háború után legfeljebb családi körben lehetett beszélni, szerepvállalását még édesapjának is el kellett titkolnia. Aztán a múló évtizedek megépítették a hallgatás falát...
Nem vezetett eredményre azon törekvésem, hogy felleljem Reitinger László halálesetének anyakönyvi bejegyzését. A gyilkos golyók Perőcsény területén oltották ki életét, a perőcsényi halotti anyakönyvben nem található erről bejegyzés. Vámosmikolán sem anyakönyvezték. Egy korábbi kutakodásom során jutottam ahhoz az információhoz, hogy az 1944. évi vámosmikolai halotti anyakönyvek a háború alatt megsemmisültek. A háború után egy bizottság állította össze pótlásukat. Laci temetésére Vámosmikolán került sor, katolikus szertartással. A római katolikus halotti anyakönyvek 1943. december 13-tól 1944. december 20-ig szintén hiányoznak! Utánajárásom Kemencén és Diósjenőn sem járt eredménnyel. Köszönet illeti a települések jegyzőit, anyakönyvvezetőit, a vámosmikolai diakónust kutatásom elősegítéséért.
2014. augusztus 16-án Bezeczky Árpád és Rados Dávid (Ipolyság) megvizsgálták a tragédia helyszínét, s megtalálták a partizánok lőállását. A maradványok alapján feltételezik, hogy a gerincről a Drínó-patak felé lőhettek cseh gyártmányú Zbrojovka golyószóróval, M 98-as karabélyokkal és orosz gyártmányú TT pisztollyal. A vasúti töltés 1944-es nyomvonalát a rendkívüli esőzések (1953, 1999, 2010 és 2014) elmosták, így azt a helyet, ahol Reitinger Lacit a halálos lövések érték, már szinte lehetetlen felkutatni. A partizánok tűzcsapása után fedezéket kereső, majd válaszoló csendőrök nyomait tovább lehetne, illetve kellene kutatni. A visszaemlékezések szerint a partizánok is egy halottat hagytak maguk után. A haraszttal betakart tetemre csak néhány nappal később bukkantak rá. A partizánok keresése is folytatódott, s a kettes-kúti kunyhónál megtalálták néhányukat. A tűzharc azzal járt, hogy a partizánok nem akartak kijönni, a csendőrök/katonák nem mertek bemenni, ezért a bennlévőkre gyújtották a kunyhót.
Hetven esztendő távlatából Reitinger Laci tragikus halálának körülményeiről adatközlőim, segítőim támogatásával ennyit sikerült feltárni. Köszönöm, hogy emlékének ébrentartásához hozzájárultak!
dr. Koczó József
helytörténet-kutató
|
...ideje a szólásnak.
Préd 3:7
75 évvel ezelőtt, 1939. szeptember 25-én mintegy 500 főnyi lengyel menekült katona érkezett Vámosmikolára. Az Ipoly völgyében 1939-1944 között befogadott lengyelekre emlékeztünk szeptember 20-án. A következő írás a menekülttáborok elhelyezkedését, az idekerült lengyelek sorsát, a lakossággal való kapcsulatukat, továbbá az emlékünnepség lefolyását mutatja be.
Koczó József
Emlékünnepség
a lengyel menekültek befogadásának 75. évfordulóján
Folyóiratunk olvasói az elmúlt esztendő során többször találkozhattak az Ipoly Menti Kulturális és Turisztikai Társaság (Ipolyszalka/Salka), a Szent György Lovagrend Visegrádi Magisztrátusa és Felvidéki Nagypriorátusa, a LIMES – ANAVUM Regionális Honismereti Társulás (Nána), a Honti Múzeum és Simonyi Lajos Galéria Baráti Köre (Ipolyság/Šahy), a Börzsöny Múzeum Baráti Köre (Szob) és a Vámosmikolaiak Kulturális Egylete felhívásával, mely az Alsó- és Középső-Ipolymente valamint Párkány és környéke településein történelmi emlékek gyűjtésére, lengyel emlékév rendezésére invitálta vidékünk civil szervezeteit, diákjait, lakóit.
Szeptember 22-én Vámosmikola adott otthont a Vámosmikolaiak Kulturális Egylete által rendezett emlékünnepségnek.
Az Ipolymenti lengyel menekülttáborok emlékülés keretében e sorok írója adott áttekintést a menekültek befogadásáról, az egyes településeken történt elhelyezésükről, a menekültügy feldolgozásának helyi irodalmáról, emlékük ápolásáról.
Vidékünkön általában az üresen álló kaszárnyákban helyezték az internáltakat. Ismereteink szerint az Alsó- és Középső-Ipoly mentén 1939–1944 között Szob, Helemba, Leléd, Szalka, Letkés, Ipolypásztó, Ipolybél, Vámosmikola, Ipolyság, Tesmag, Ipolyhídvég, Drégelypalánk, Dejtár, Ipolybalog, Nagycsalomja, Kóvár, Ipolyvarbó és Ipolytarnóc, továbbá Párkány, Garamkövesd, Dunamocs, Ebed, Bény valamint Zselíz fogadott be katonai és polgári menekülteket.
2005 októberében Ipolyságon már rendeztek emlékkonferenciát a menekültügyről. A Honti Múzeum és Ipolyság Város Pecsétje Alap levéltári dokumentumokat, a vidéken fellelhető tárgyi emlékeket, fotókat, publikációkat, továbbá Józef Marian Trojan közös történelmi személyiségeinket ábrázoló metszeteit bemutató tárlattal, és a történelmi eseményeket felelevenítő tanácskozással emlékezett a menekültekre, kiket a befogadó települések lakosságának szimpátiája, segítőkészsége kísért mindvégig. Az emlékünnepségen Lőwy János polgármester köszöntője után dr. Molnár Imre történész, diplomata az események történelmi hátterét vázolta. Őt Wojciech Bilinski lengyel konzul megható felszólalása követte. A vámosmikolai menekültek életéről Olexáné Varjú Ilona beszélt, míg a menekülttábor emlékének ápolásáról Koczó József iskolaigazgató.
Az Ipolyhídvégre került internált lengyel tisztek tábori naplót vezettek. Krónikaszerűen megörökítették mindennapjaikat: leírások, rajzok, dokomentumok kerültek bele. Hónapról hónapra követték az eseményeket, így az apróbb mozzanatok sem merültek feledésbe. A kordokumentum árnyalt képet tár az utókor elé, a negatívumokat sem hallgatja el. A táborlakó tisztek pontos névsora is fennmaradt. A naplóból kirajzolódik miként éltek a hazánkba érkező menekültek, hogyan helyezték és látták el őket, mennyire segítőkész, szolidáris volt velük a lakosság.
Az irat a közelmúltban az esztergomi Prímási Levéltár jóvoltából kétnyelvű kiadásban az olvasóközönség elé került. Forrása az a lengyel nyelvű kézirat, melyet II. János Pál első magyarországi látogatásakor egy magánszemélytől kapott, a későbbi publiklásra vonatkozó kéréssel. Az ipolyhídvégi tábor menekültjeinek élete korunk számára e kiadvánnyal vált ismertté.
Palánkon és Balogon elhelyezett menekültek emléke a község idős lakóinak emlékezetében is elhalványulóban van. Ugyanakkor 2005-ben Ipolyságon Ipolybalog népviseletbe öltözött lakói Balogh Gábor polgármesterrel a lengyel konzult a barátságot és a szíves vendéglátást szimbolizáló kenyérrel és borral fogadták.
A Szent György Lovagrend Visegrádi Magisztrátusa és Felvidéki Nagypriorátusa az idei lengyel emlékév alkalmából a menekülteket befogadó települések számára a rendezvényeken közreműködését ajánlotta fel, egyúttal kezdeményezte a befogadás tényének településeinken való megörökítését.
Nagycsalomján a katolikus templom falán 2009-ben lengyel veteránok helyeztek el emléktáblát. A hagyományait gondosan ápoló kisközség monográfusa, a vidék néprajzkutatója, dr. Csáky Károly Egyházascsalomjától Nagycsalomjáig című munkájában örökítette meg a menekültek emlékét.
Szobon júniusban a városnapok programja keretében, a lengyelországi Lacko testváros népes küldöttségének jelenlétében helyeztek el emléktáblát a Határ vendéglő falán, ahol egykor Juli néni főzött a menekültek részére. Itt került elő Vígh Imréné Czáder Valéria fényképe, melyen testvére, Czáder József az ipolybéli menekülttábor őrségének tagjaként 1939 őszén lengyel katonákkal látható.
Elżbieta Isakiewicz lengyel írónő Vörös ceruza című művében írja, hogy a helembai lengyel polgári menekülteket befogadó táborban találkozott először id. Antall József, a háborús menekültek elhelyezéséért, ellátásáért felelős kormánybiztos és Henryk Sławik – utóbb a Magyarországi Lengyel Polgári Bizottság elnöke. Helembáról vitte őt segítőtársának a kormánybiztos Budapestre.
A lengyelek Antall doktort – aki később Sławiknak köszönhette életét – csak a “magyarországi lengyelek apója”-ként emlegettek, míg Sławik méltán érdemelte ki a “lengyel Wallenberg” nevet. Mindketten megkapták “A Világ Igazainak egyike” kitüntető címet. Vácott 2014. szeptember 19-én – Radnóti Miklós és Tom Lantos társaságában – avatták fel emléktáblájukat.
Nagy Endre Leléd földrajzi neveiről készített tanulmányában említi, hogy a financkaszárnyát az 1920-as években a csehek építették. 1938–1944 között gazdasági iskola is működött benne, majd magyar katonák és lengyel menekültek lakták. A község honlapján is olvasható, hogy itt találtak menedéket a lengyel tisztek.
Letkés idős lakosai közül néhányan arra emlékeznek, hogy a szalkai laktanyában elhelyezett lengyelek közül páran átjártak hozzájuk misére. A falubeliek barátságal fogadták őket, szabadon járhattak-kelhettek. Kiss László tanár úr nagyszüleinél is elhelyeztek egy lengyelt, aki nagyapjánál mezőgazdasági és házkörüli munkát végzett.
1943-ban a Polgári Bizottság Ipolyszalkán a tiszteknek autóvezetői, Vámosmikolán elektrotechnikai, Letkésen méhész tanfolyamot szervezett.
Az események résztvevőjétől, Jan Stolarskitól tudjuk, hogy 1939 szeptember 25-én mintegy 500 lengyel katona érkezett Vámosmikolára. Szállásukat a laktanyában és a közeli tornateremben alakították ki. A tábor lakóinak élelmezésébe a helyi lakosok is besegítettek. A később kialakult rend szerint a tisztek a községben étkeztek, a sorállomány ellátását a tábori konyha biztosította. Kantinjukat a népszerűségnek örvendő Híró család üzemeltette. Tábori pap is érkezett velük. A templomban vasárnap 9 órakor került sor lengyel misére, melyen a helybéliek is résztvettek.
Néhány alegység elkerült Mikoláról, így a kezdeti magas létszám csökkent. A tisztek, tiszthelyettesek családtagjaikkal kiköltözhettek a faluban kiadott szobákba, a sorállományból pedig a helyi gazdáknál vállaltak munkát. A házigazdákhoz került menekült családok meghitt fogadtatásban, jó ellátásban részesültek. Egy gyermekáldásról is tudunk: Radek vagyis Mulik György 1941. február 27-én a róm. kat. plébánia anyakönyvének bejegyzése szerint itt látta meg a napvilágot. Születése után édesapja Jugoszlávián keresztül a Franciaországban szervezett lengyel légióba igyekezett. Családját többé nem látta, sorsában a tábor több katonája is osztozott.
Jan Stolarski 1944-ben feleségül vette a mikolai Vajsz Máriát. Neki köszönhető, hogy 1997–2005 között egy lengyel líceummal kapcsolatot, cseretáborozást létesíthetett a helyi iskola. 2013-ban, születésének 100. évfordulóján a község díszpolgára kitüntető címben részesült.
1941 augusztusában a tábort feloszlatták, lakóit más helyekre irányították. Elterjedt a hír, hogy az újonnan érkező internáltak zsidó származású lengyel tisztek, sorkatonák és családtagjaik, akik addig Magyarország más katonai és civil táboraiban éltek. A helyben maradottak attól tartottak, hogy az internáló tábort gettóvá változtatják. Szerencsére, ez nem következett be. Az élet egyelőre a régi mederben folyt: a tisztek kíséret nélkül mehettek ki a faluba, a sorkatonák munkát vállalhattak. Több mint 10 fő a helyi gazdaságokban, néhányan a pékeknél, egy fő a cipészetben dolgozott. Ludwik Weisban fogtechnikus fogászati rendelőt nyitott, a helyieknek csak az anyagköltséget kellett megtéríteniük. Szombatonként a tábor lakói átvonultak a község zsinagógájába. 1942-ben néhány tiszt Budapestre távozott, de érkeztek is. Így a létszám változatlan maradt: 96 tiszt (ebből 30 orvos), 6 zászlós, 116 sorkatona és 8 családtag. 1944-ben önként vonult be a táborba néhány zsidó származású civil menekült. Hárman végleg Mikolán maradtak: Rósenbaum Izsák fhdgy, dr. Kaltman Henrik orvos hdgy és Kostenbaum Susman Meilach ftőrm a helyi zsidó temetőben nyugszik. Herczberg Leopold családot alapított.
Frojimovics Kinga a Népszabadság 2014. július 11-i számában megjelent Ember az embertelenségben? című cikkében írja: A vámosmikolai tábort 1944 októberének utolsó napjaiban a németek ürítették ki, az ott élőket deportálták. (Megjegyzésre érdemes, hogy Randolph L. Braham: A magyar Holocaust c. munkájában 1944. XI.19-re teszi a tábor feloszlatását.)
Az utolsó táborparancsnok, Turchányi Béla fhdgy hagyatékából viszont előkerült egy 1944. nov. 16-i keltezésű levél, melyben a táborparancsnok jelentést tesz az állományról: 80 tiszt, 87 fős legénység, 22 családtag. A kimutatást Miskolcra már nem tudta kézbesíteni a posta: „Postaforgalom szünetel, vissza a feladónak”. Ezekben a napokban a németek valóban megjelentek a táborban, és a parancsnoktól a zsidók átadását kérték. Turchányi magyar elöljáróira hivatkozva ezt nem teljesítette. Néhány nap múlva utasítást kapott, hogy a tábort azonnal számolja fel, és a zsidókat adja át Győrben a németeknek. Négy pék Steinchorn Lajos pékmester segítségével megszökött. Olexa Józsefné, a menekülttábor történetének feldolgozója Csábi Imre őrm, Tóth Zoltán hdgy és Turchányi Gabriella közlése alapján úgy tudja, hogy a parancsnok Komárom környékén a táborlakókat szélnek eresztette. A háború után balassagyarmati lakására köszönő leveleket kapott, vagyonát ugyan elvették, de nem zaklatták a Rákosi-rendszer alatt.
Grzegorz Łubczik: A lengyel Wallenberg című művében szintén azt írja, hogy a mikolai tábort november 19-én számolták fel. 8 lengyel tisztet családjukkal együtt, mint árjákat Szalkára küldtek. A többieket Szombathely felé irányították. Az evakuálás gyalog-menetben, elegendő élelem nélkül történt. A Komárom környéki elbocsátást átveszi Olexánétól. További sorsukról írja, hogy együtt mentek tovább, és állítólag elkerülték a megsemmisítést. Győrben a német parancsnokság előtt egy német tiszt odaszólt a rangidősnek: Én zsidókra várok, maguk meg lengyel katonákat hoznak ide nekem? És Magyarország déli része felé irányította őket.
Stolarski 1997-ben keltezett Olexánéhoz intézett levelében írja, hogy egy lengyel ismerőse a vámosmikolai tábor feloszlatásáról azt kifogásolta, hogy a mikolai „emlékirat“ hamis, mivel Stolarski már nem volt velük, s az internáltak nem kocsin, hanem gyalog mentek.
A Lengyel Zsidó Baráti Társaság és a Zsidó Történelmi Intézet 2002-ben rendezett találkozójának egyik témája a vámosmikolai táborba telepített zsidó származású lengyel katonák sorsa. Ezen részt vett Stolarski és Olexáné is. Itt sem cáfolták meg a tábor feloszlatásának előbbi változatát.
75 év telt el a lengyel menekültek magyarországi befogadása óta, a táborok 70 éve szűntek meg. Az '50-es évek elejétől a '80-as évekig a hallgatás fala övezte a menekültügyet. Az eseményeket gyermekként átélők közül is egyre kevesebben vannak köztünk, az élők emlékezete is elhalványuló. Mondhatjuk, hogy a 24. órában járunk. A vidék önkormányzatainak, iskoláinak, közgyűjteményeinek és lakóinak felelőssége, hogy a meglévő emlékeket összegyűjtsék, megörökítsék (írásban, emléktáblával vagy éppen múzeumban, faluházban elhelyezett fotókkal, más tárgyi emlékekkel). Erre láthattunk követendő példákat.
Szép megoldást választott Kemence is: Domszky Pálnak (1903–1974), a “varsói magyar”-nak, másként “kemencei lengyel”-nek 2002-ben emléktáblát állítottak, majd 2007-től nevét viseli az erdészház, erdei iskola.
A Fővárosi Önkormányzat Idősek Otthonában, az egykori menekülttábor helyszínén, a 25 éve elhelyezett emléktáblánál folytatódott a megemlékezés. A magyar és lengyel himnuszt a nagymarosi Dunakanyar Fúvósegyüttes játszotta. Köszöntőt mondott Kéner Krisztián, az intézmény igazgatója, Michał Andrukonis, a Lengyel Köztársaság Budapesti Nagykövetségének tanácsosa és Korinna Weselowski, az Országos Lengyel Önkormányzat és a Bem József Lengyel Kulturális Egyesület képviselője. Az ünnepi megemlékezés résztvevői üdvözletüket, jókívánságaikat küldték Varsóba a 101 éves Jan Stolarskinak, a menekülttábor egykori tolmácsának, Vámosmikola díszpolgárának; Grzegorz Łubcziknak, a menekültügy kutatójának, egykori lengyel nagykövetnek, Vámosmikola díszpolgárának, továbbá az ugyancsak mikolai kötődésű Tischler Jánosnak, a Varsói Magyar Kulturális Intézet igazgatójának.
Az ünnepi műsorban a szobi Szent László-templom kórusa a régi lengyel egyházi himnuszt adta elő, Szebelédi Károlyné saját versét, míg Pálinkás Balyog Magda Várnai Zseni: A fiad visszatér című költeményét. A műsorban nagy sikerrel szerepelt még a Vámosmikolai Vegyeskórus katonadalokkal, Szakács Luca népdalokkal és a vámosmikolai általános iskolások táncbemutatóval.
A Wysocki Légió Hagyományőrző Egyesület korhű egyenruhát és fegyvereket viselő tagjai álltak díszőrséget az emléktábla koszorúzásánál, majd díszlövéssel tisztelegtek az Ipoly-völgyi menekültek emlékének.
A mikolai szabadidőközpontban kiadványokból, fotókból, iratokból és egyéb dokumentumokból összeállított kiállítás emlékeztetett a menekültekre.
Első tárló: A menekültügy (1939–1944) irodalma. Emlék-táblaállítás Vámosmikolán, 1989. szept. 17. A lengyel menekültek emlékének ápolása.
A második tárló: Az utolsó táborparancsnok katonaládájából ... Karikatúrák a parancsnokról és a táborlakókról. Konferencia Varsóban, 2002
A harmadik tárló: Vámosmikola – Jodłowa; Önkormányzati és iskolai kapcsolatok 1997–2005. Diáktáborozások Lengyelországban és Magyarországon
Az érdeklődő közönség, a látogatók ezentúl lengyel "veterán" járművekből és modellautókból nyílt kiállítást is megtekinthettek.
Az ebédet követően a Wysocki Légió Hagyományőrző Egyesület csoportjának nagy sikert aratott lengyel katonai bemutatójával folytatódott a program. A délutánt betöltő műsorban a Börzsöny-vidék és a Duna mente településeiről érkezett együttesek teremtettek kellemes hangulatot, szereztek örömteli órákat a közönségnek: a Dunakanyar Fúvósegyüttes, a Szokolyai Dalárda, a Pásztortűz Néptánccsoport Párkányból, a nagybörzsönyi Börzsi Tánccsoport, a helyi Tűzrózsák Táncegyüttes és a Danubius Táncegyüttes Szobról.
|
Kiállítások a II. Vámosmikolai Lovasnapon - 2014. augusztus 9.
Az elmúlt évhez képest gazdagodott a falunap kulturális kínálata: három kiállítást tekinthettek meg az érdekődő látogatók.
Suhajda Lajos Nagyváradról származó, Vámosmikolán élő dekoratőr, amatőr festő alkotásait helyben először láthatta a közönség. A művész 2012-ben Nagyváradon a művészeti galériában, 2013-ban Gyulán mutatkozott be. Alkotásait díszítőelemekként fogja fel, szándéka a játék, a "szobadíszítés", a hangulatteremtés.
Kiss András festőművész, művésztanár alkotói munkássága nem ismeretlen Vámosmikolán, hiszen 2000-től a szomszédos Nagybörzsönyben él és dolgozik.
Kiállításai a közelmúltból és környékünkről:
2009: Vámosmikola
2011: Kassa
2012: Marghita
2013: Nagyvárad, Szob, Szolnok, Ipolyszalka
Rendszeres szervezője és résztvevője a szlovákiai, lengyelországi, romániai és magyarországi alkotótáboroknak. 2012-ben Szerencs Város Díjában, 2013-ban Sepsiszentgyörgy–Illyefalva Nívódíjában részesült.
Valamennyi, számszerint 34 most bemutatott alkotása a korábbi vámosmikolai kiállítása óta készült. Helyhez köthető témáiban a Kárpát-medencén túl a lengyel táj is megjelenik.
A lovasnap programjához kapcsolódó fotópályázat 2013-ban A mi Börzsönyünk témában került kiírásra, melyre 7 pályázó alkotásai érkeztek.
Az idén meghirdetett fotópályázat témája A vidéki élet.
Gyermek korcsoportban Füzék Szandi és Vajsz Dalma 4-4, felnőtt kategóriában Füzék Zsuzsi és csapata (család) 12, Kovács Dorina 5, Vajsz Dalma 4 fotóval pályázott. Összesen 29 alkotást bírált el a zsűri.
A vidéki élettel kapcsolatban számtalan közhelyszerű vélekedéssel találkozunk: jó ott élni, mert egészséges, tiszta a levegő, kellemes a környezet; könnyű ott élni, mert mindent megtermelnek maguknak az emberek; másrészt: unalmas a vidéki élet, maradiak az emberek; nehéz ott élni, mert sokat kell dolgozni. A sort még tovább folytathatnám. A beküldött pályamunkák a vidéki élet sokszínűségét ragadták meg, valamennyi fotó kapcsolódott a kiírt témához. Ha az ember közvetlenül nem is volt jelen az alkotások tekintélyes részénél, a táj, a tárgyak mögött mégis érezhettük jelenlétét. Kiemelhető a pályázók közül Kovács Dorina dokumentatív erővel bíró fekete-fehér technikája. A zsűri a nagy német filozófus, Kant gondolatát – Szép az, ami érdek nélkül tetszik – követve igyekezett az alkotásokat elbírálni.
A gyemek korosztály díjait Erdélyi Erzsébet, a Nemzeti Művelődési Intézet Pest Megyei Irodájának referense adta át:
-
Vajsz Dalma Az okos cica c. fotója
-
Füzék Szandi Na, mit hozott a nyuszika? c. fotója
A felnőtt korosztály alkotásait Bárdi Alex polgármester díjazta:
-
Füzék Zsuzsi és csapata Jelenben a múlt c. fotója
-
Kovács Dorina Kulcs a zárban c. fotója
-
Vajsz Edina Termények, termékek c. fotója
A Nemzeti Művelődési Intézet különdíjában Kovács Dorina részesült.
A kiállítások megnyitóját Dobó Lászlóné Erzsike környékbeli népdalokból válogatott és előadott csokra tette meghitté, hangulatossá.
A lovasnap rendezvényei helyből, a közeli és távolabbi környékről is számos látogatót, érdeklődőt csalogattak községünkbe. Minden bizonnyal előbb-utóbb hagyománnyá válik megrendezése. A kiállítások szervezéséhez is akadnak vállalkozó szellemű alkotók, érdeklődő közönség és szponzorok is. Talán ebben is hagyományteremtés részesei lehetünk.
|
...ideje a szólásnak.
Préd 3:7
Ismeretlen magyar katona sírja Vámosmikolán
Az ismeretlen katona sírját nagy becsben tartott, jeles helyeken kereshetjük: Londonban a Westminster apátságban, Párizsban a Diadalív alatt, Budapesten a Hősök terén, Moszkvában a Kreml falánál. Az Ismeretlen katona személyében nem azonosított hősi halott, az önfeláldozó hazaszeretet jelképe. A síremlékek nemzeti ünnepeken, államfői, kormányfői látogatások alkalmával hivatalos koszorúzások helyszínei.
A Háborús Keresőszolgálat honlapján (www.haboruskeresoszolgalat.hu/) Ismeretlen katonák menüpont alatt mintegy száz települést találunk, ahol javarészt ismeretlen magyar katonák sírját regisztrálták. Az alábbi bejegyzést is itt találjuk:
Sír helye: Vámosmikola
Egyéb: A vámosmikolai Lecki Gézát katonának vitték, majd hamarosan kikerült a frontra. Júliusban a családja azt a hírt kapta, hogy szerettük hősi halált halt, holttestét Munkácsról haza lehet szállíttatni. Két lelkész temette, a perőcsényi református tiszteletes és a nagybörzsönyi evangélikus tisztelendő. Pár hét elteltével kiderült, hogy Lecki Géza él, súlyosan megsebesült és a losonci kórházban van. Az ismeretlen katona ma is ott nyugszik a vámosmikolai temetőben. Az ismeretlen hőst talán felismerhetné a családja: 1944. júliusában halt meg. Jobb kezén egy tetovált szív volt két betűvel, V és talán K betű.
Felrakás dátuma: 2008-06-09 12:06:44
Úgy tűnik, hogy a háború nemcsak katonák, polgári lakosok életének kioltásával, rokkanttá tételével, testi sérülések okozásával, hadifogságba hurcolásával teremtett fájdalmat a családokban. Az emberi tévedések is mérhetetlen fájdalmakat okoztak. Esetünkben a Leczki család tagjainak, akik fiuk/férjük/édesapjuk elvesztésének tudatában éltek heteken keresztül. S az ismeretlen katona hozzátartozói számára azzal, hogy számukra a háború forgatagában nyomtalanul eltűnt fiuk/férjük esetleg édesapjuk.
Katonaviseltként tudom, hogy a hadseregben honvédeket azonosító lapocskával látják el. Katonai igazolványomban még ma is őrzöm azt a fémlapocskát, melyen feltüntetik, hogy magyar vagyok, s a 11 számjegyből álló egyéni azonosító számom található még rajta.
Az azonossági jegy bevezetését – melyet a katonai zsargon (eléggé kegyeletsértő módon) csak dögcédulának nevez – 1937-ben rendelték el a honvédségnél, tehát a második világháború idején ezzel már a magyar katonák rendelkeztek. Budapesten néhány hónapja a Várkert Bazár felújításánál magyar és német katonák maradványaira bukkantak, egy részük azonosítása sikeresen megtörtént.
Baczoni Tamás főmuzeológus szerint az 1936M azonossági jegy tokja magában foglalta az illető személyes és katonai adatait rögzítő papírdarabot. Ez egyedülállónak számított, hiszen más hadseregek leginkább a klasszikus dögcédulát használták, amelynél az adatokat különböző formájú fémlemezekbe ütötték. A második világháború harcterein általános szokássá vált, hogy az azonossági jegy egyik felét a harcokban odaveszett katonával együtt eltemették, míg a másik felét leadták a veszteségi nyilvántartók részére. Ez az eljárás segítette az elesettek úgynevezett visszaazonosítását, akár több évtized távlatából is. A dögcédula épp ezért kulcsfontosságú a hadisír-kutatással foglalkozó szakemberek számára, ez az első, amit keresnek egy-egy katonai nyughely feltárása során.
Hová tűnhetett a Mikolán nyugvó ismeretlen katona azonosítója, miként kerülhettek hozzá Leczki Géza okmányai (ha egyáltalán hozzákerültek)? Összecserélték zubbonyukat? A munkácsi kórházban megjelent családtagok megkapták-e az elhunyt után maradt, Leczki Géza illetőségére utaló személyes dolgokat? Maradt-e valamilyen okmány, irat, fénykép az életben maradt Leczki Gézánál? Kérdések, melyekre választ már nemigen kapunk.
Leczki Géza szomorú történetét megörökítette Olexa Józsefné Varjú Ilona: Emlékkönyv egy falu régi életéről című könyvecskéjében. Medgyes Béláné Frankó Erzsébet, Leczki Géza unokahúga szintén leírta az esetet Zúgtak a harangok... című írásában (2005). Háy János tollából szépirodalmi témává is vált (A halottember).
Az ismeretlen katona kilétének kutatása hat év óta folyik. 2008 őszén a Magyar Televízió Sírjaik hol domborulnak? című műsora (nava.hu/id/683478) október 7-én (ismétlése 13-án) foglalkozott az esettel. Tudomásom szerint érdemi jelentkezés sem a honlap, sem a műsor felhívásával kapcsolatban nem történt.
A forgatáskor a sírhelyet a temetésen részt vevő Hellner Sándorné, Ilonka néni mutatta meg. Rajta kívül ma még élnek néhányan, akik részt vettek a 70 éve történt temetésen. 2013-ban az Országos Hadisír Felmérési Program helyi adatainak összeállításakor fotóval dokumentáltuk a sírhelyet. Félő, hogyha nem kerül sor megjelölésére, a felnövekvő generációk számára már nem lesz ismert a mikolai ismeretlen katona sírja a mikolai református temetőben.
A nyughely megjelölésére rövidesen sor kerül.
|
Mint erről a Facebook Vámosmikolai csoportjában közzétett plakát alapján is értesülhettünk, augusztus 9-én ismét lesz lovasnap Mikolán. A program keretében idén meghirdetett fotópályázat témája: A vidéki élet. Akik tavaly elmulasztották A mi Börzsönyünk fotópályázat megnyitóját, itt olvashatják annak szövegét:
I. Vámosmikolai Lovasnap, 2013. augusztus 10.
A mi Börzsönyünk címmel a Kapunyitogató program keretében hirdetett fotópályázatot a Nemzeti Művelődési Intézet Pest Megyei Irodája és Vámosmikola Község Önkormányzata.
A cím természet és ember együttélésére utal. Maga a fotókiállítás nem előzmények nélküli: a három éve rendezett falunapon Szakács Mihály tanár úr természetfotóit láthatták az érdeklődők.
A mostani kiállításon Füzék Zsuzsanna, Kovács Dorina, Liktor András, Majoros Dorina, Rák Krisztina, Szakács Mihály és Vajsz Edina alkotásait tekinthetjük meg. A felvételek elrendezése egyrészt az alkalmazott montázstechnika, másrészt a Természet – Természet és ember – Épített környezet – Szakrális tér és idő témakörök alapján történt.
A fotózás – felfogásom szerint – az ember és a téma meghitt együttélése, célja a megörökítés, bemutatás. Mindez sajátos módon történik, hiszen a mindennapokban szinte észre se vesszük a rendkívülit, a maradandót, a szépet. Vajon tudjuk-e, hogy a mikrokozmosz, a megkapó naplemente vagy a másodperc töredékéig tartó villámlás megörökítéséhez mennyit kell lesben állnia a fotósnak?
André Kertész azt tanácsolja a fotográfiát művelőknek, hogy számukra az a legjobb, ha a amatőrök maradnak. Az amatőr ugyanis azt teheti, amihez kedve van. A hivatásos fotósnak kompromisszumokat kell kötni, illetve kenyéradói mondják meg, mit és hogyan fotózzon. Persze a megélhetéshez szükség van egy biztos állásra is. Nos, meglátásom szerint, ez éppen lehet a fotográfusi főállás, s mellette amatőrködésre is nyílhat alkalom!
A kiállított képek a mi Börzsönyünk értékeit, szépségét mutatják be. Jó lenne, ha ezt örökül tudnánk hagyni utódaink számára is. Be lehetne ugyanis azt is mutatni, hogy milyen környezetet ne hagyjunk örökül: az Ipoly-parton vagy a Börzsönyi-patak mentén akadnak ilyen lencsevégre kívánkozó látványok is.
A pályázat meghirdetésének közösségépítő célja is volt: a helyben élők aktivizálása, mozgásba hozása. A pályázók megosztották velünk sajátos látásmódjukat. Akadnak köztük több évtizede működő amatőr fotósok, mások a mesterséget tanulják, vagy annak elsajátítására készülnek. A 7-8 fős csoport ideális létszám ahhoz, hogy tapasztalataikat, gondolataikat kicseréljék, megosszák egymás közt, s talán másokkal is.
E gondolatok jegyében nyitom meg A mi Börzsönyünk fotókiállítást.
Helyezések:
I. A mi Börzsönyünk - Kovács Dorina
II. A vörös sugarak - Vajsz Edina
III. Templom - Majoros Dorina
Cikk: http://mmikl.hu
|
... ideje a szólásnak.
Préd 3:7
Az 1993-ban állított mikolai hősi emlékművön a neveket tartalmazó táblákon kívül található még egy kisebb is, a következő felirattal:
A
KÖZSÉGÜNKBŐL
ELHURCOLT ÉS MEGÖLT
ZSIDÓ
HONFITÁRSAINKÉRT
1944
Mintegy tíz évvel ezelőtt több forrás felhasználásával (Szatmáry István helytörténeti krónikái, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum részére 1994-ben végzett gyűjtés, Örökmécses adattára, a közelmúltban elhunyt Ruhig György 1999. évi listája és állami anyakönyvek bejegyzései) igyekeztem az elhurcolt Vámosmikolán lakó, illetve vámosmikolai születésű személyeket nevesíteni, számszerűsíteni. (Vámosmikola zsidóságának száz esztendeje. Honti Füzetek 5. Második, javított és bővített kiadás. A Vámosmikolai Általános Tagiskola helytörténeti szakkörének kiadványa. Vámosmikola, 2007. 67 – 70. o.)
A deportáltak, munkatáborba, munkaszolgálatra kényszerítettek száma 113 fő. Közülük nem jöttek vissza 79-en, ebből 33 személy esetében bírósági úton állapították meg az elhalálozás tényét. Tudvalevő, hogy abban az esetben, ha az egész család odaveszett, nem akadt hozzátartozó, aki kérhette volna a tragikus végzet hivatalos rögzítését. Ismeretlen a sorsa tíz személynek, s mindössze huszonnégyen tértek vissza a XX. század poklából.
Áldassék az áldozatok, a halálra ítéltettek emléke, kiknek még a mártíromság felvállalásának lehetősége sem adatott meg!
Koczó József
|
...ideje a szólásnak.
Préd 3:7
A 2014-es esztendő bővelkedik a visszatekintésre lehetőséget, alkalmat nyújtó évfordulókban. A Dózsa György által vezetett, eredetileg török elleni keresztes hadjáratként hirdetett, majd a főurak, nemesek ellen forduló parasztfelkelés kereken 500 esztendeje zajlott. Azt tapasztalhatjuk, hogy erre a régi eseményre legfeljebb szakmai berkekben emlékeznek, valamikor „kötelező történelmi évszám” volt. Az első világháború megindítását kiváltó szarajevói merényletnek túl vagyunk a 100. évfordulóján, s néhány nap választ el a hadüzenet centenáriumától. 75 éve kezdődött a második világégés, s ugyanennyi esztendeje fogadta be Teleki Pál kormánya a lengyel menekülteket. 70 esztendeje deportálták a magyar vidék zsidóságát, s decemberben lesz 70 éve, hogy környékünket is elérte a front. Jórészt a XX. század vidékünket érintő eseményeinek, kevésbé ismert személyei tragikus sorsának felidézésével csupán azt szeretném elérni, hogy feledésbe merülésüket elkerüljük. A mementót az elmúlt évben elhangzott emlékbeszéd közzétételével kezdem...
Magyar hősök emléknapja, 2013
E földet hősök vére áztatá,
Azért küld Isten ily áldást reá;
Mert szent határ az s puszta nem lehet
Hol honfiszív honáért vérezett.
(Eötvös József: Mohács - részlet)
Az Országgyűlés 2001. június 19-én fogadta el a magyar hősök emlékének megörökítéséről és a magyar hősök emlékünnepéről szóló törvényt. Ennek értelmében minden év májusának utolsó vasárnapján emlékezünk "az elmúlt ezredév magyar hőseire", akik életüket adták a hazáért. Az emléknap azoknak a hősöknek állít emléket, akik Szent István óta áldozatot hoztak a hazáért – az 1956-os forradalom idején is.
A magyarság története, sajnos, bővelkedett olyan véres eseményekben, amikor ellenség tört reá. Tudjuk, hogy a katonának ritkán adatik meg az, hogy önként, dalolva menjen harcba, még ritkábban az, hogy a parancsra nemet mondjon! S nem feledkezhetünk meg a harcok borzalmait elszenvedő lakosokról sem: vidékünk a 16–17. században, majd a 20. század közepén harctérré vált. Minden tiszteletet megérdemelnek a Börzsöny-vidéken maradt eleink, akik nem másutt, hanem ezen a tájon fogtak hozzá a sebek gyógyításához!
Hazánk a XX. század mindkét nagy háborúját a vesztesek oldalán harcolta végig. A büntetés nem is maradt el: a győztesek az európai országok közül a legsúlyosabb büntetést rótták ránk. S a ’80-as évek végéig a másodikban elesett, hadifogságban meghalt katonáinkat – mint Szophoklész drámájában Kreón parancsára Polüneikészt – sem tisztességgel eltemetni, sem megsiratni nem volt szabad!
Vámosmikolán a két háború között nem állítottak emlékhelyet az I. világháborúban elesett, eltűnt, hadifogságba került katonáknak, lakosoknak. 1993. május 8-án így közös hősi emlékművet kaptak a két világégés mikolai hősei, áldozatai.
Hősi emlékművünkön Vámosmikoláról az I. világháborúból 36, a II.-ból 35 és 1956-ból egy hősi halottnak a neve szerepel. Húsz éve megadatott a lehetőség, hogy az utódok, a leszármazottak, rokonok, ismerősök kegyelettel adózzanak a harcokban életüket veszített hozzátartozóik emlékének.
Kiket nevezhetünk meg név szerint, mint mikolai hősöket?
A temetőben található egy 1848/49-es honvédsír: Bányik Pál nyugszik itt, aki 1907-ben, 77 éves korában halt meg. 18-19 éves korában harcolt a magyar honvédseregben. Ugyanakkor jelenleg fel nem lelhető Medgyessy Sándor 48-as honvéd hadnagy, későbbi járásbíró sírja.
AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN ELESETT HŐSÖK EMLÉKÉRE
ANDRÉKOVICS IMRE LŐRINCZ IMRE
ASZTALOS JÁNOS MAGYAR PÁL
BACSA JÁNOS MÉSZÁROS LAJOS
BAJKÓ JÁNOS NÉMETH LAJOS
BANDA ISTVÁN PÁLINKÁS LAJOS
BARÁTH GYÖRGY PETRÁS GYULA
BARÁTH JÁNOS PÓCS LÁSZLÓ
BISZTRICZKI GYULA RÁK JÁNOS
DÁVID JÓZSEF SINKÓ FERENC
DOBRA GYULA SZABÓ GYÖRGY
DOBRUSKA JÓZSEF SZISZ LAJOS
FÖLDI LAJOS TURCZER IMRE
GÁBOR GYULA VARGA JÓZSEF
GÁBOR JÓZSEF VARSÁNYI IMRE
HARMOS ISTVÁN VÁROS GYÖRGY
HELLNER JÓZSEF VÉKONY LAJOS
HELLNER PÁL VIDRA JÓZSEF
LEBÓ JÁNOS VÍGH FERENC
A 36 hősi halott mellett a temetőben további hadisírokat találunk:
1. KOZMA LÁSZLÓ gyalogos; 5. GY. E. †1916. III. 4.
2. MEDVED GYÖRGY KATONA †1917. V. 2.
3. GLINULECZ TÓDOR KATONA †1917. VI. 20.
4. Ismeretlen - felirat nélküli I. vh-s sírkereszt
5. SZUNYOG LAJOS HONVÉD 14. H. GY. E. †1915. II. 27.
A háborúból sebesülten hazatértek sírhelyét is I. vh-s sírkereszttel jelölik:
6. SINKÓ PÁL HONVÉD M. H. GY. E. †1927. V. 22.
7. SZABÓ ISTVÁN (1872 – 1925) – sírkeresztjét a fedőlapba helyezték.
8. VARSÁNYI IMRE HONVÉD 14. H. GY. E. †1919. VIII. 10. (emlékmű)
9. PINTÉR MIHÁLY TIZEDES 26 ÉVES †1924. III. 5.
A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ HŐSI HALOTTAI ÉS ÁLDOZATAI EMLÉKÉRE
BAKA JÓZSEF MEGYES LŐRINC
BALLA VINCE NÁMER SÁNDOR
BANDA ISTVÁN NÉMETH JÓZSEF
BANKÓ NÁNDOR NEMSZILAJ JÓZSEF
BEDROS JÓZSEF OLEXA LAJOS
CSÁKÁNY JÓZSEF PALENYIK LAJOS
DÁVID PÁL PODELENCZKI GYÖRGY
DOBRA ISTVÁN REITINGER LAJOS
DONOVALD JÁNOS REITINGER LÁSZLÓ
FÖLDI JÁNOS SCHNEIDER JÁNOS
GYENES LÁSZLÓ STÖCKL DEZSŐ
GYETVAN JÁNOS STÖCKL IZSÓ
KARDOS LAJOS SZABÓ GYULA
KELECZ ILLÉS SZABÓ LÁSZLÓ
KLAGYIVIK JÓZSEF SZEBENI JÁNOS
KOCZÓ BÁLINT TURAI LÁSZLÓ
KÖVESDI LAJOS ZATYKÓ IMRE
MÁRTON ISTVÁN
A temetőben állított emlékoszlop, jelölt és jelöletlen hősi sírok:
1. 1943 DECEMBER 3-ÁN HŐSI HALÁLT HALT DRÁGA FIUNK SZABÓ LÁSZLÓ EMLÉKÉRE EMELTETTÜK SZÜLEI!
2. A református temetőrészben nyugvó ismeretlen katona, akit 1944 nyarán Leczki Gézaként temettek el.
3. ITT NYUGSZIK ISTENBEN BOLDOGULT Hősi halált halt IFJ. HOMOKI JÁNOS M. KIR. KARP. TIZ. 1921. X. 11 – 1943. V. 14.
4. Itt nyugszik Istenben boldogult szeretett gyermekünk REITINGER LÁSZLÓ 1928–1944. A 16 éves gimnazistát partizánok vagy katonaszökevények lőtték le.
5. Idős és ifjú HOMOLYA ISTVÁN, akik 1944 decemberében aknaszilánkot kaptak, s sebesülésükbe belehaltak.
6. A mikolai temetőben nyugszik a nemzeti ellenállás két hősi halottja: KOLB FERENC (22 éves), FÖLKER FERENC (20 éves). MEGHALTAK A HAZÁÉRT ÉS A SZABADSÁGÉRT 1944. DEC. 22-ÉN.
Az 1956 októberében Pesten meglőtt, majd fejlövéssel kivégzett DOMBÓVÁRI JÁNOS holttestét szülei hazahozták, s a helyi temetőben helyezték nyugalomba.
A Mikola hősi halottjainak döntő többsége idegenben, hazájától, szülőföldjétől távol nyugszik. Adjon az Isten számukra háborítatlan nyugalmat, a jelen és a jövő nemzedékeinek pedig békét, hogy se országunkban, se idegenben ne kelljen vérontást elszenvedni, ne kelljen életeket áldozni!
Koczó József
|
Néhány napja jelent meg - a spanyol, angol és német nyelvű kiadás után - a vámosmikolai születésű Groszman Gábor könyve: Őseim és sorsom. Kiadó: DIASPORA
|
Anyák napjára
Nincs senki olyan szép,nincs senki olyan jó,
Nincs senki olyan mint az én anyám.
Ő fogja a kezem,ő tart,ha elesem,
Ő mindenem,mert ő az én anyám.
Ha más valaki bánt,ő sír és megölel,
Istenem,csak ő ne hadjon el!
Nincs senki olyan szép,nincs senki olyan jó,
Nincs senki olyan mint az én anyám.
Istennek legyen hála, ma is megünnepelhettük a legszebb ünnepet!
Laus Deo
|
[124-105] [104-85] [84-65] [64-45] [44-25] [24-5] [4-1]
|